Mik azok a karikatúrák és mi a karikatúra-művészet története? A karikatúra egy tárgy vagy személy eltúlzott rajzaként értelmezhető. A karikatúrának hosszú története van, olyan ókori civilizációkra vezethető vissza, mint Egyiptom, az ókori Görögország és az antik Róma. A szobrászatban, a drámában és a vázafestészetben a szatirikus deformációk, azaz a figurák vicces elváltoztatása és a komikus hasonlatok régebbiek lehetnek, mint a pusztán grafikai karikatúra. Az ókori egyiptomiak az embereket állatként ábrázolták, a görög vígjáték melléktermékei szinte képregény-szerű vázákon és terrakotta szobrocskákban megörökített jelenetek. A román és gótikus szobrászok az egész középkoron keresztül gúnyolódtak az emberi gyarlóságokon: a templom külső díszítésétől a fából készült eltorzított ülésfaragványokon át. A felszínre került kéziratok margója groteszk arcokat és esetenként eltúlzott jeleneteket tartalmaz a mindennapi életből, vagy a moralizáló színdarabokra utalnak, amelyek ugyanúgy viszonyulnak ezekhez a darabokhoz, mint a görög agyagábrázolások a színpadhoz. Minden ilyen alkotás valamilyen módon rokon a karikatúra műfajával, némelyik tág értelemben vett karikatúrának tekinthető.
A karikatúra világosan körülhatárolható. Körülbelül a 16.század elejétől a túlzott dekorativitás, a cicoma- és pompakedvelés olyan extrém lett Itáliában (majd innen szétterjedt Európa északi és nyugati felére), felerősítve a Spanyolország felől az Újvilág kincseivel elhalmozott, még ünnepélyesebb dekorációs hajlammal, hogy a hatást szükségképpen ellenhatás követte: Európában az 1590-es években megjelentek a korai karikatúrák, majd azóta számos híres karikatúra készült politikai vezetőkről és sztárokról.
Mik azok a karikatúrák?
A karikatúra egy valós személy művészi ábrázolása, amely módosít vagy eltúloz bizonyos vonásokat, miközben megőrzi a hasonlatosságát. A karikatúrák kezdetben képzőművészeti formaként a 16. és 17. században váltak népszerűvé, amikor a társadalom kritikára fogékony kortársak híres személyiségek és politikusok gúnyolására használták őket. Az erkölcsi üzenetet is tartalmazó karikatúrát gyakran szatírának is nevezik. A karikatúrák még ma is igen népszerűek, kiadványokban és újságokban színészek, politikusok és előadóművészek kritizálására, kigúnyolására használják. A művész eszközei viszont jelentősen megváltoztak az idők során: eredetileg a karikaturisták szén-, toll-, ceruza- és tusrajzokat használtak, de ma már a művészek használhatnak filctollat vagy digitális grafikus szoftvereket is.
Karikatúra-történelem
A karikaturisták lényegesen nagyobb befolyást gyakoroltak tollaikkal, ecsetjeikkel, mint arra bármely író valaha is képes volt. A műfaj korai szakaszában anélkül adtak át ötleteket, hogy írott szövegre lett volna szükség, aminek nagy jelentősége volt, mivel a közönség nagy része nem tudott olvasni. Ennek a fajta grafikai művészetnek az egyik legismertebb példája a brit művész, James Gillray Napóleon Bonaparte-ról készült szatirikus rézkarca. Alacsonynak és ostobának ábrázolta a francia császárt, aki a fején hatalmas kalapot visel. Ennek következtében továbbra is alacsonyabbnak tartjuk őt, mint amilyen a valóságban lehetett. Ezek eltúlzott rajzok, de mint figuratív ábrázolások, gyakran ugyanolyan szintűek, mint a legtöbb hagyományos portréfestmény.
A karikatúraművészet története, a túlzás művészettörténete. például Leonardo da Vinci kései, 1490-es évekbeli rajzfüzetében maradtak fenn olyan rajzok, melyeken az aktuális modelljeit eltúlzott módon, önmaguk extrém változataiként ábrázolta (például: „Öt groteszk fej és három férfiprofil”). Feltűnő lehet, hogy ettől teljesen függetlenül Albrecht Dürer Németalföldön hasonló orr, áll és szemöldök-profilokat rajzol, ami nemcsak a korabeli fejek megfigyelésén alapult. Egyes feltevések szerint az érmek, amiken az uralkodók fejeit profilból ábrázolták, amik az idők során megkoptak, így a királyok fejei nevetségessé, torzzá váltak.
A karikatúra szó a caricare szóból származik, ami olaszul „túlzást” jelent. Ezt a szóhasználatot az itáliai Annibale Carraccinak (és testvérének Agostinónak) tulajdonították, aki az 1590-es években több eltúlzott portrérajzot készített kortársairól. Az általa adott képaláírások a képeket komédiának szánták, kigúnyolva saját alkotói elveiket, amelyeket a Bolognai Akadémián tanultak és tanítottak. Ezt követően Bernini Italiájában karikatúra festményeket készített magáról és barátairól. Azt mondta, hogy az embert egyszerűen „néhány tollvonással” le lehet „írni”. Az első karikatúrák olyan személyekről, akiknek a neve ma is ismert, Berninitől származnak. A kor művészei végre megengedhették maguknak, hogy könnyelműen beszéljenek helyzetükről és foglalkozásukról, a valóságról és a művészi fikcióról. Elfogulatlanul karikírozták egymást a műteremben és a különböző karaktereket az utcán. Az ismeretszerzés és a műgyűjtés 17. századi térnyerése hamarosan kiváltotta a karikatúrák műtermen kívüli elismerését, ami ahhoz vezetett, hogy a karikatúra rajzokat albumokba gyűjtötték, kiadták a kor nyomdászai.
Manapság felmerülhet a kérdés, hogy a karikatúrák miért váltak csak olyan sokára elismert művészeti stílussá. Ilyenkor meg kell jegyezni, hogy a művészek évszázadok óta törekedtek tökéletesen valósághű alkotásokat létrehozni, amit mindig is a végső célnak, egyfajta legeslegszebbnek tekintettek. Ez a fejlett, vagy virágzó reneszánsz idejére a lehető legnagyobb mértékben megvalósult. Csak amikor a nagy reneszánsz festők elsajátították a pontos realista ábrázolás technikáját, azután kezdhették el, mondjuk úgy: dekonstruálni azt.
Ez a folyamat több száz évig tartott, míg végül teljesen absztrakt alkotásokhoz vezetett. A karikatúra a következő száz évben elsősorban itáliai művészeti stílus maradt, annak ellenére, hogy idősebb Pieter Bruegel és más észak-európai társai is túlzó emberrajzokat készítettek. Ezenkívül ők is
azt állították, hogy a késő középkor festői, akik biomorf lényeket (eltorzított állat- és emberalakokat), például vízköpőket rajzoltak a kéziratok szélére, a karikaturisták elődei voltak. Ezek a vázlatok hatással voltak Hieronymus Boschra, aki beépítette a képeket olyan műveibe, mint a Földi örömök kertje (1505).
Bosch után a következő igazi karikaturista Giuseppe Arcimboldo, itáliai festő volt, aki egy sor groteszk-ábrázolást készített hírességekről és uralkodókról, festett zöldségformákat, konyhai eszközöket, sőt még a prágai munkásfelszereléseket is megörökítette képein.
Pier Leone Ghezzi rokokó festő volt talán az első, aki igazi karikaturistaként maradt meg a történeti emlékezetben. Ghezzi úgy csinál magának üzletet és egzisztenciát, hogy humoros karikatúrákat fest Itáliába látogató emberekről. A 18. század közepén elegendő itáliai karikatúra jutott el Londonba, hogy megragadja a kiadótulajdonos A. Pond figyelmét. Ő kiadott egy gyűjteményt Carlo Maratti, Annibale Carracci és Ghezzi túlzott rajzaiból, amelyek nagy sikert arattak. A humoros karikatúrák a 18. századtól kezdődően népszerűvé váltak Nagy-Britanniában, Franciaországban és Amerikában. William Hogarth volt az egyik legkorábbi angol művész, aki eltúlzott karikatúra stílusú portrét készített.
Ezzel párhuzamosan a 18. században, , egyes művészek (például Arcimboldo) elkezdtek növény, gyümölcs és állatformák használatával emberi arcokat ábrázolni. Az angol karikaturisták, Thomas Rowlandson, James Gillray, a francia forradalom ismert politikusait különféle állatokként: pókként, kecskeként és disznóként ábrázolták, hogy ravaszságot, léhaságot és falánkságot közvetítsenek. A félreértések elkerülése végett a modell emberi arcképét hozzáadták az állat testéhez. A Punch magazin Nagy-Britanniában indult, és gyorsan az ország legolvasottabb szatirikus kiadványává vált. A 19. század során a műfajt Franciaországban a kiváló Honore Daumier népszerűsítette, aki a Monarchiaellenes La Caricature újságban megjelenő éles politikai rajzairól volt híres. Olyannyira, hogy az egyik rajza Lajos Fülöp király kigúnyolásáért hat hónapos börtönbe juttatta. Mivel a francia kormány betiltott minden lázító művészetet, különösen a politikai karikatúrákat, Daumier átnyergelt a társadalomábrázoló vagy társadalomkritikus karikatúrákra. Az a különleges tehetsége tette híressé karikatúristaként, hogy a modell mentális állapotát a fizikai tökéletlenséghez kapcsolat. Olyan fontos francia művészek, mint Courbet és Delacroix, rendkívül tisztelték őt.
Egy másik, igaz, közvetett hozzájárulás a műfajhoz Jules Cheret francia nyomdász és plakátművész volt, aki kitalált egy olcsóbb kiadványokban használt színes litográfia (kőnyomat) technikát. A vasút bevezetésével ezek a kiadványok gyorsan és széles körben eljuthattak az egyre nagyobb közönséghez. Egy politikus imázsát tönkre tehette egy ilyen rajz, ahogy manapság is erős hatásúak a karikatúra rajzok.
A karikatúra a századfordulón és azt követően terjedt el igazán, amikor a politikai feszültségek a 19. század végén igencsak kiéleződtek. Ahogy követték egymást a nagy nemzetközi konferenciák, a világ vezetőit kigúnyolták, a katonatisztekből pedig bohócot csináltak. Will Dyson, ausztrál karikaturista, az I. világháború vége felé, 1919-ben készített egy híres rajzot. A győztes nemzetek vezetőit ábrázolta, amint a versailles-i szerződés aláírása után kivonultak egy teremből. Ám egy pici gyerek zokog a sarokban, feje felett „1940-es osztály” felirattal, ami hihetetlen jövőbelátásról tanúskodik, tekintve, hogy sok történész a Versailles-i Szerződést tartja a második világháborúhoz vezető elsődleges tényezőnek.
Amikor az újságkarikatúrák népszerűvé váltak, számos művész, köztük Toulouse Lautrec, James Whistler, George Grosz a karikatúraművészetet a festészet részeként értelmezte. Az első világháború utáni években az újságok és egyéb kiadványok tömeges növekedésével a karikatúra műfaja az Egyesült Államokban is újjáéledt, és a karikatúrák népszerűsége a fotókkal vetekedett. Az akkor fiatal rajzolók bebizonyították, hogy a karikatúrák szórakoztatóak, izgalmasak lehetnek, nemcsak csípős „megjegyzések” az újság egyik oldalán.
Az Egyesült Királyságban a Punch magazin Franciaországban a Charlie Hebdo képviselte a műfajt. A közép-keleteurópai országokban, sajnálatos módon talán épp hazánkban, kopott ki leginkább a rendszerváltás utáni nyomtatott sajtóból, összehasonlítva például Lengyelországgal vagy Csehországgal.
A karikatúra rajzokat ma is használják társadalmi vagy politikai kritika eszközeként, mikor a művészek eltúlozzák vagy kifigurázzák a népszerű emberek jellemvonásait vagy a társadalmi visszásságokat. Használhatók neves emberek, például sztárok, színészek vagy sportolók vicces ábrázolására vagy népszerűsítésére. A karikatúra számos technikával készíthető, hagyományosan ceruzával, szénnel, pitt krétával, akvarellel, pasztellel, tollal-tintával, vagy akár digitális művészeti eszközökkel.
A karikatúrarajz készítés napjainkban igen népszerű szórakozási formává vált, a karikatúristák fesztiválokon, vásárokon és más nyilvános eseményeken vagy zártkörű rendezvényeken szerepelnek, hogy eltúlzott vagy kevésbé eltúlzott, néha idealizált rajzokat készítsenek a látogatókról.